Mint arról elmúlt cikkünkben beszámoltunk, az Enceladus déli sarkvidékén a Cassini-űrszonda 2005. július 14-én fiatal törésvonalakat figyelt meg. A hold idős területein – általánosságban véve – sok észak-dél, valamint kelet-nyugat irányú törésvonal és ezek egymásra közel merőleges rendszere látható. Ezek az árapály tengely (a Szaturnusz irányába mutató tengely) két felszíni döféspontja közelében koncentrálódnak. A d.sz. 55. fokától délebbre található területen kevés kráter mutatkozott, ellentétben például az északi pólussal, amely sokkal idősebbnek látszik. A kérdéses vidék pereme „cikk-cakkos”, az idősebb környezetébe V alakú, háromszögszerűen elkeskenyedő nyúlványokkal kapcsolódik.
A Cassini ion- és semleges részecske tömeg-spektrométere (INMS) a legnagyobb közelség előtt 35 másodperccel éles maximumot figyelt meg a ritka légkör vízgőz koncentrációjában. Az észlelésre 270 km-el a déli sarkvidék fiatal részének pereme, a fent említett V alakú törésrendszer egyik szára felett került sor. Később a holdhoz legközelebb 175 km-re haladt el, mégsem az utóbbi helyen jelentkezett a maximum – ez tehát egy kisebb, helyi anyagforrásra utal.
A nagysebességű detektora (HRD) és a pordetektora (CDA) pedig a finom, púder szemcseméretű jégszemcsék eloszlásában figyelt meg maximális koncentrációt közel egy perccel a legnagyobb közelség előtt, 460 km-re a felszín felett. A szonda mozgásának utólagos elemzése rámutatott, hogy az űreszköz ekkor egy nagyobb hasadék felett repült el.
A Cassini pályájának felszíni vetülete (sárga), és az egyes megfigyelések időpontjai (fekete) az Enceladus déli sarkvidéke felett. A vörössel körbekerített terület a legmelegebb a mérések alapján (NASA JPL nyomán)
A megfigyelések során rögzített jelenségek erősen emlékeztettek arra, amit az üstökösök felszíni anyagkibocsátásakor keletkező anyagsugarak (jetek) esetében várhatunk. Természetesen a legnagyobb különbség, hogy míg az üstökösmagoknál a jelenségéért ismereteink szerint a beeső napsugárzás kiváltotta szublimáció felel, addig az Enceladusnál a belső hő gerjesztheti azt. A modellek alapján elképzelhető, hogy a mélyből víz-ammónia keverék nyomul a felszínre, ahol a környezeténél magasabb hőmérséklete miatt erősen szublimál és sok vízmolekulát bocsát ki. A folyamat keretében valamilyen módon (a vulkánkitörésekhez részben hasonlóan, vagy valamiként a szublimációhoz kapcsolódva) szilárd szemcsék is kirepülnek az űrbe.
A jelek tehát arra utalnak, hogy a déli poláris vidéken lévő, Tigris Karmolásoknak nevezett régió lehet a hold legaktívabb területe. Itt törésvonalakkal szabdalt, és viszonylag meleg, fiatal felszín található, amely gázt és szilárd anyagot bocsát ki az űrbe, folyamatos anyagutánpótlást biztosítva az E gyűrűnek.
Forrás: ciclops.org 2005.08.30.
