Egy rendkívül érdekes megjelenésű, csak csóvából álló üstököst fedeztek fel január elején, melyről kiderült, hogy két kisbolygó ütközése során létrejött törmelékfelhő.
A fej nélküli üstököst a földközeli kisbolygók keresésében élen járó LINEAR (Lincoln Near-Earth Asteroid Research) program 1 méteres távcsövével fedezték fel január 6-án. A halvány, alig 20 magnitúdós égitestről már másnap kiderült, hogy egy 7 éves keringési idejű kométa, amely a P/2010 A2 (LINEAR) jelölést kapta. A 7 éves keringési idő teljesen átlagosnak volt mondható, nem úgy az üstökös megjelenése. A felfedezést megerősítő amatőr és hivatásos csillagászok arról számoltak be, hogy az üstökösnek egyáltalán nincs központi sűrűsödése, vagyis nincs egy anyagkibocsátó centrum a középpontjában. Mindössze egy 4-5 ívperc hosszú (kb. 180 ezer km), kelet-nyugat irányú, nagyon vékony fénysáv, melynek az "eleje" kicsit fényesebb, illetve egy vékony bajusz nyúlik ki belőle délkelet felé. Egy porlepel kering a Nap körül.
Az üstökös Robert McMillan január 8-ai felvételén, amely az 1,8 m-es Spacewatch II-reflektorral készült az arizonai Kitt Peak Obszervatóriumban (Spacewatch/University of Arizona)
Látunk már ilyen kométákat korábban is, a központ nélküli megjelenés mindig az üstökös teljes szétesését, végső pusztulását jelezte. Bár ez a fajta megjelenés merőben szokatlan, de nem egyedi az üstökös-megfigyelések gyakorlatában, így csak emiatt nem is került volna a csillagászati hírportálok címlapjára a P/2010 A2 (LINEAR)-üstökös. Az igazi szenzációt a pár nappal később pontosított pálya jelentette. Az újabb számítások rámutattak, hogy a porfelhő keringési ideje mindössze 3,5 év, ráadásul pályája teljes egészében a kisbolygók főövében húzódik, és a kisbolygókéra jellemzően közel kör alakú. A Flora kisbolygó-család tagjaként a porfelhőt létrehozó égitest több mint százmillió éve kering ebben a tartományban. Itt viszont a napsugárzás hatására már nagyon régen elvesztette minden olyan illó anyagát (víz, szén-dioxid, szén-monoxid), amely a porfelhőt kilökhette volna a világűrbe. Akkor mégis hogy került ez a hatalmas porfelhő a kisbolygóövbe?
A 3,5 m-es WIYN-teleszkóp január 11-ei felvételein is alig látszik az ütközést túlélő 23 magnitúdós kisbolygó (David Jewitt)
Az egyetlen elfogadható magyarázat, hogy a csillagászat történetében most először sikerült megfigyelnünk két kisbolygó ütközését, pontosabban az ütközéskor kidobódott porfelhőt! Azt már régóta tudjuk, hogy a kisbolygóöv fejlődését elsősorban az ütközések befolyásolják, de most először látjuk ezt élőben. Ahol viszont van porfelhő, ott nagyobb törmelékeknek is maradnia kellett, sőt, nagy valószínűséggel a nagyobbik kisbolygó túlélte a katasztrófát. Január 11-én meg is került az ütközést elszenvedő aszteroida, amely a porfelhő keleti végétől alig 2,5"-re (1500 km) látszott, és mozgása teljesen összhangban volt a felhő mozgásával. A szoros közelség ellenére azért nem vették észre korábban, mert fényessége csak 23 magnitúdó, vagyis legalább 2-3 méteres távcső kell a lefotózásához. Elkülönülése a porfelhőtől arra utal, hogy azt egy hirtelen, heves folyamat hozta létre. Zdenek Sekanina (Jet Propulsion Laboratory) számításai szerint a kidobódási esemény valamikor 2009 első felében történhetett, és a porfelhőt 1 mm-nél nagyobb szemcsék alkotják.
A Hubble Űrtávcső január 29-ei felvételein fantasztikus szerkezettel tűnik fel a hónapokkal ezelőtt kidobódott porfelhő.
Február 2-án láttak napvilágot a Hubble Űrtávcső fantasztikus felvételei, melyeken egy teljesen egyedi, X alakú képződmény látszik a porfelhő legsűrűbb részében. Az X szárai mentén csomók sorakoznak, melyek a törmelék nagyobb darabjai is lehetnek. Jól látható a 23 magnitúdós, nagyjából 140 méter átmérőjű kisbolygó is, amely talán az ütközést túlélő aszteroida. Az is tisztán látszik, hogy egy vékony anyaghíddal mégis csak kapcsolódik a porfelhőhöz. Amennyiben az ütközéses elmélet helyes, a találkozásnak 5-6 km/s sebességgel kellett bekövetkezni két olyan kisbolygó között, melyet korábban nem ismertünk. Hogy valóban így történt, azt csak a későbbi megfigyelések, a porfelhő mozgásának és változásának további megfigyelései tudják majd igazolni.
